Ma elment Valaki a családomból. Örökre. Nem volt szoros a kötelék, nem volt napi kapcsolat, mert az élet így hozta... Hiszem, hogy Ő sem így tervezte az életét. Tudom, hogy szeretett volna jó apa, nagyapa, férj és fiúgyermek lenni.
A családot, a környezetet, a szüleit nem választhatja meg egyikünk sem, kész élethelyzetbe, környezetbe érkezik az ember ide a Világba. Van aki jó szülőket kap, mások pedig örökké civódó, egymásra ellenségként gondoló szülőpárt. Van aki "csak" gyermekkorában hordozza a születéssel kapott "keresztet" és van, akinek egész életére kihat...folyamatosan viszi a vállaira nehezedő lerakhatatlan terhet... és továbbadja...örökíti nemzedékről-nemzedékre. Hiszen mit is adhatna tovább apaként, ha anno gyermekként zaklatott napokat, hónapokat, éveket élt át. Akit elszakítanak saját anyjától, ugyan mit vihet tovább? Aki nem kapott mást, csak rettegést, félelmet, kemény apai szigort... nincs anyai ölelés...nincs vigasz... nincs akihez odabújhat, nincs menedék...mert édesanyjától többezer mérföld távolságra, elszakítva cseperedik... nem ő választotta, nem kérte, kapta az élettől...a szüleitől...mert szülőként óriási felelősségünk van...szavainkért, tetteinkért, mert gyermekünk elméjébe minden, de minden mozdulatunk, érzésünk, tekintetünk beleívódik... Hát, mit is adhatna egy ilyen gyermek később szülőként? Amit kapott: szeretetlenséget, keménységet, bizonytalanságot, őrülten boldogságot hajhászó életet... Nem volt kimondottan minta apa. Megtette, amit vele is megtettek. Elszakította gyermekeit az édesanyjuktól. Két pici fiúgyermeket, akik hosszú ideig nem láthatták szülőanyjukat. Akik, vajmi kevés szeretetet remélhettek egy "mostoha" anyától és egy apától, aki nem igazán törődött velük... mert élt... mert vadul élt, bele a nagyvilágba, mert keresett valami boldogságot... azt hitte talán, hogy az evilági dolgokban örömét lelheti? ... vagy talán a múltja, érzései elől menekült?... Nem tudni, soha nem beszélt róla nekem. Egyetlen egyszer láttam elérzékenyülni ezt az embert, akinek mindig valami áttörhetetlen fal vette körül a szívét... Egyszer, amikor felidézte gyermekkorát...és mesélni kezdett...elmesélte milyen hangosan, vitákkal tűzdelt napokat éltek szülei, aztán édesanyja úgy döntött, nem csinálja tovább...összepakolt, megfogta pici fia kezét és elszöktek a nagyvilágba... egy anya, aki a bizonytalanságot választotta... mert abban még mindig több reményt látott egy normális életre, mint a házasságában. Elvitte kisfiát a tengerentúlra, remélte, hogy új életet kezdhetnek... volt azonban valaki, aki nem hagyta annyiban, utánuk ment és amerikai gengszter filmekbe illő, kalandos úton visszaszerezte fiát. Istenem, milyen rémült lehetett az a kicsi fiú... talán egy szép napsütötte délután volt, iskolából indult hazafelé, talán tervezgette, hogy amint hazaér bevallja az iskolában tett csintalanságait, talán alig várta, hogy a szomszédfiúkkal rúghassa a "bőrt" a poros braziliai utcán... de nem ért haza többé. Útközben megállították és számára idegen emberek magukkal vitték. Még csak el sem búcsúzhatott szeretett Édesanyjától...Esélye sem volt egy utolsó ölelésre, egy mélyről felszakadó "Szeretlek"-re...Meg- és kifosztották őt. Egy életre. Anyjától. Aki hiába várta haza egyetlen fiát... Amikor ezt elmesélte nekem, akkor, először és utoljára láttam könnyeket szemében...A nagyon kemény, nagyon szívtelennek ható ember szemében összegyűltek az "érzések", feltódultak az emlékek, évtizedeken át magában hordozott fájdalmak... Gyermekként hallgatva - emlékszem - mennyire izgalmasnak tűnt a története... Nem láttam mást, csak a történet "felszínét"...Aztán, ahogy teltek az évek, egyre érettebb fejjel gyakran eszembe juttott a történet... És "mögé láttam" a gondolatokat, az érzéseket, most, anyaként már tudom mit érezhetett az ő édesanyja...
Hazakerült Magyarországra, az apjához, aki a fővárosba hozta és itt nevelte fel. Korán elkezdett dolgozni, kemény fizikai munkát... Kereste a boldogságot...a családot... idővel sajátot alapított... mert vágyott rá, mert akarta Ő, csak senki, de senki nem képes átlépni a határait... ha nem tudod, mert nem élhetted át, hogy milyen, amikor pusztán szeretetből végigsimítja valaki az arcod, te hogyan is tudnád adni akár a saját gyermekeidnek?! Ha csak pofont kapsz, akkor elhiszed, hogy ez az egyetlen nevelési eszköz, ami létezik, tehát te is ezt teszed... és így örökíted tovább a saját keresztedet...
Halálhír hallatán villámgyorsan fut át agyamon két gondolat... Az egyik: Vajon Kisfiam mennyit ért majd meg ebből és hogyan mondjam el neki, hogy valaki nem jön többé? A másik: Közeledik az idő amikor MI jövünk... amikor már nincs több generáció előttünk, kinek végignéznénk elmúlását... Szépen, lassan, sorra kerülünk mi is. A halál hír mindig megállít egy pillanatra az Életutamon...Elmerengek azon, hogy jól élek-e... Szeretem az embereket, szeretek élni, úgy élek, hogy ha bármikor mennem kell, magam mögött szeretetet, harmóniát és csodaszép emlékeket hagyjak szeretteimnek...
Milyen furcsa látni, hogy van, amikor az életed utolsó szakaszában, az az ember áll melletted, akinek szinte egész életedben "kizárólag" fájdalmat okoztál... Rá vagy utalva: a gondozására, a szeretetére... Istenem, mennyire gyötrő érzés lehet, hogy Te rossz voltál vele és Ő betegágyad fölé hajolva megigazítja párnádat, hogy lefürdet, mint egy gyermeket... hogy amikor védtelen és kiszolgáltatottá válsz Ő az, aki jön és ápol, akire rábízhatod magadat, akit alig vársz, hogy belépjen az ajtón... nem szólsz, csak nézel, nem kérsz, csak elfogadsz, hol szótlanul, hol bűntudattól gyötörve, dühvel... Mennyire méltalan néha az elmúlás időszaka...
Van egy mondás..."A múltad ne határozza meg, de legyen része annak, amivé válni akarsz." Nagyapám élettörténetből is tanultam...
Úgy élni, hogy szeressenek, hogy körülvegyenek a számomra fontos emberek...és majdan, legyen, aki fogja a kezem...amikor eljön az én időm... aki szeretetből lesz mellettem és én nyugodt szívvel, szeretettel telt szemekkel nézem, ahogy megigazítja a párnámat...
